Réges-régen, amikor az ég és a föld még közelebb volt egymáshoz, Jáde Császár elhatározta, hogy rendet teremt az időben.
– Szükségem van tizenkét állatra, akik vigyázzák az éveket! – mondta az égi palotában. – De csak a legbátrabbak és legokosabbak méltók erre a feladatra.
Hírt küldött minden állatnak: akik elsőként átkelnek a nagy folyón és eljutnak az égi kapuhoz, azoknak a nevét örökre az évekhez köti.
Másnap hajnalban a part megtelt izgatott állatokkal.
A bivaly erős volt és nyugodt. Lassan, biztos léptekkel indult a vízbe.
A patkány, aki tudta, hogy apró lábaival nehéz dolga lesz, csendben felmászott a bivaly hátára. A tigris bátran vetette magát a hullámok közé. A nyúl köveken ugrált, hogy száraz maradjon.
A sárkány könnyedén repült a víz fölött, de útközben megállt, hogy esőt hozzon a szomjazó földekre.
A kígyó csendesen megbújt a ló sörényében, és csak az utolsó pillanatban csúszott elő.
A kecske, a majom és a kakas összefogtak, tutajra szálltak, és együtt evezték át a folyót.
A kutya játékosan csapkodta a vizet, ezért kicsit lemaradt. A disznó pedig megállt enni és pihenni egy kicsit, mielőtt folytatta útját.
Amikor a bivaly partot ért, a patkány hirtelen leugrott a hátáról, és elsőként szaladt az égi kapuhoz, így lett ő az első év őrzője. A bivaly lett a második, a tigris a harmadik, és sorra érkeztek a többiek. Jáde Császár mosolyogva jegyezte fel a sorrendet. Attól a naptól kezdve az évek a tizenkét állat nevét viselik.
Az emberek ma is úgy tartják: mindannyiunkban ott él egy kicsit abból az állatból, amelynek évében születtünk.
Kép: AI
