Réges-régen Kína zöld hegyei között, a sűrű bambuszerdőkben éltek a békés panda családok. Abban az időben azonban a pandák még teljesen fehérek voltak. Csendesen élték az életüket: bambuszt rágcsáltak, játszottak a patakok mellett, és lustán hemperegtek a hegyoldalon.
Nem messze tőlük egy kis faluban lakott egy kedves pásztorlány. A lány gyakran járt az erdőbe, és nagyon szerette az állatokat. Különösen a pandákat.
– Sziasztok, bolyhos barátaim! – köszönt nekik mindig.
A pandák is megszokták a lányt. Nem féltek tőle, sőt gyakran követték a bambuszligetek között. Egy nap azonban baj történt.
Egy éhes leopárd lopakodott a bambuszerdőbe, és megpillantott egy kis panda kölyköt. A pásztorlány észrevette a veszélyt.
– Hé! – kiáltotta. – Hagyd békén!
A lány köveket dobott a leopárd felé, és elzavarta a ragadozót. A kis panda megmenekült. De a leopárd dühös lett és rátámadt a lányra. Amikor a pandák később megtalálták a bátor pásztorlányt, már nem tudtak segíteni rajta. Az egész pandaerdő nagyon szomorú lett.
A hegyekben élő emberek temetést rendeztek a lánynak. A pandák is eljöttek. A gyász jeleként az emberek fekete hamut tettek a karjukra. A pandák is így tettek: mancsukkal fekete hamut vettek fel, hogy megmutassák, mennyire szomorúak. Sírtak, átölelték egymást, és letörölték könnyeiket. A hamu a bundájukra került: a szemük köré, a fülükre, a lábukra és a vállukra. És a legenda szerint a fekete foltok örökre ott maradtak.
Azóta a pandák bundája fekete és fehér. A történet szerint a foltok arra emlékeztetik őket, hogy egy bátor ember egyszer megmentette egyiküket, és hogy a barátság az emberek és az állatok között néha nagyon különleges lehet.
Kép: AI
